Tanmese a krumpliszsákról és cipősszekrényről

Vasárnap nekiláttam egy rettegett feladatnak. Kipakoltam az összes cipőmet a nappali közepére. 28 pár lábbelit. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sok van. Muszáj volt csinálnom a kupacról egy fotót. Nem hagyhattam ki. 

Egyesével végignéztem és megtisztítottam őket. (Igazából ez utóbbi rész miatt halogattam a dolgot sokáig. Nem vagyok jó cipő tisztításban, ápolásban.) Mindösszesen háromról döntöttem úgy, hogy megválok tőle. Ebből kettő teljesen új még. Két papucs. Az egyiket kiárusításon vettem 2-3 éve, mert "juj de olcsó" volt, de sosem hordtam. A másikból sok-sok párat elhordtam már. Legutóbb egyszerre vettem belőle vagy 5-öt, mert "juj de olcsó" volt, de ennek a darabnak a színe nem tetszik, szóval nem használtam egyáltalán. 

Maradt 25 pár cipőm. Van nekem szükségem 25 pár cipőre? Egyáltalán nincsen.

Van közöttük néhány kérdőjeles, amiket még nem tudom, hogy szeretném-e tovább hordani, kényelmesek-e. Ezekből terveim szerint a mostani időjáráshoz illőeket ki fogom próbálni a következő hetekben. Amiben nem érzem jól magam, azok vagy mennek adományba, vagy ha már tönkrementek és azért nem lesznek jók, akkor a kukába.

Őszintén, ezeknek a daraboknak a nagy része olcsó, gyorsan elhasználódó. Hamar a szeméttelepre fognak kerülni így is, úgy is. Ami azért szomorú.

Érdekes, hogy hiába a sok cipő a szekrényben, mégis kellett vennem egyet tavasz elején. Hogy miért? Mert nagyon sok van bár, de általában ugyan abból a kategóriából valók. Pl. nyári flipflopból van 9(!) darab. De nem volt egy sem a tavaszi, vízálló, nem sportos fajtából. Úgyhogy vettem egy ilyet, amit azóta is sokszor hordok és imádok.

Ebből is látszik, hogy ezelőtt nem gondoltam át,  hogy mire van igazán szükségem, sokszor olyasmit vásároltam, ami hirtelen megtetszett, vagy ami épp le volt akciózva.

Most persze csak azért nem fogok kidobni semmit, hogy kevesebb legyen. Azt hívnák pocséklásnak. Ha valami jó, kényelmes, szeretem, akkor el fogom hordani. (Addig sem kell újat vennem.)

A kis cipőm, amit tavasszal vásároltam, már nem abban a szellemben jött be az életembe, mint a képen láthatók többsége. Biztos voltam benne, hogy szükségem van egy ilyen darabra, jól átgondoltam mielőtt megvettem. Azt is elhatároztam, hogy hajlandó vagyok magasabb árkategóriát választani, annak tudatában, hogy cserébe jó minőséget kapok, és mivel van már a márkával tapasztalatom, tudom, hogy hosszú évekig jó társam lesz.

A gyártó kiválasztása után volt még egy dolog, amit mindenképpen meg akartam nézni. Utánaolvastam hogyan építik fel az üzletüket, milyen beszállítókkal dolgoznak, hogyan állnak a munkaerőhöz, anyagokhoz, környezetvédelemhez. Amit a honlapjukon olvastam, számomra meggyőző volt és elfogadható. Így már csak el kellett mennem a boltba és reménykedni, hogy lesz olyan lábbeli, amely megfelel a kívánalmaimnak.

Három ilyet is találtam. Hosszas próbálgatás és mérlegelés után választottam ki a megfelelőt és mondhatom, ritkán sikerül ilyen jót találnom. Nagy boldog vagyok vele. Akárhányszor viselem, mindig különlegesnek érzem a cipőmet is, és magamat is benne. :)

És hogy mi ebben a tanulság számomra? A kulcsszó a felelős vásárlás.
Kevesebb, jól átgondolt vásárlásra van szükségem a jövőben. Jó minőségű, tartós, szeretett darabokra.

Ez jó nekem, mert amim van, nagyon szeretem és sokig élvezhetem. Anyagilag is jobban jövök ki, ha kicsit drágább, de kevesebb és hosszú ideig használható dolgokat veszek. A sok olcsó vacak ára is összeadódik, csak egyenként kisebbek az összegek. Hosszú távon szerintem ez nem éri meg.

Jó a környezetnek is, mert nem dobálok ki folyton mindent amiatt, mert gyorsan tönkremegy, vagy megunom. Tehát kevesebb szemetet termelek.

Ha pedig sikerül olyan márkát találni, ami felelősségteljesen gyárt, akkor ismét jobb a környezetnek és a cég munkásainak is. A gyártókról persze nem olyan könnyű jó információt beszerezni. Ebben még sokat szeretnék fejlődni.

A cipő projekt után maradt még bennem egy kis szufla, így hát benéztem a kamrába is, hogy egy-két dolgot elrendezzek. Itt nagyon gyorsan sikerült szembetalálkoznom a második vasárnapi leckémmel. Találtam egy nagy zacskó krumplit az egyik polcon. Nem is tudtam, hogy ott van... Már eléggé kicsíráztak, de még szerencsére menthetőek voltak.

Ebből tökéletesen látszik, hogy éppen úgy el tudnak tűnni nálam a dolgok, mint a Bermuda-háromszögben. Ez lehet étel, ruha, bármilyen használati tárgy, gyakorlatilag akármi.
Ennivalót kidobni nagyon nem szeretek. De ha nem tudok róla, hogy van, bizony előfordulhat, hogy megromlik és kukában végzi. Nem tekintem magam nagy étel felhalmozónak, mégis, amikor megpróbáltam számba venni, hogy milyen dolgok vannak az éléskamrámban, úgy jártam vele, mint a ruhákkal és a cipőkkel: rájöttem, túl sok van. Így most azon vagyunk, hogy elfogyasszuk nagy részét. Az ilyen elcsatangolt szatyor krumplik csak megerősítenek ebben a szándékomban.

A lakás 50 nm, én pedig 4 hónapja aktívan pakolok, lomtalanítok. Mégis pár hete találtam egy pohárkészletet amiről nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik!! Most meg itt van a krumpli esete...

A nap második tanulsága tehát: ha nem tudom mim van, biztos, hogy túl sok felesleges dolog van a birtokomban. 

Hogyan is lehetne számomra hasznos valami, amiről azt sem tudom, hogy létezik? Ez képtelenség. Így ezek csak helyet foglalnak és egy lerakattá változtatják az otthonom. Olyan dolgok raktárává, amik semmilyen hozzáadott értékkel nem bírnak az életemben. Ez mind csak felesleg, vagy akár nevezhetjük szemétnek is. Ha pedig ezek történetesen olyan dolgok, aminek még lejárati ideje is van, még rosszabb, hiszen nem csak helyet foglalnak, de még rám is romlanak.

Az egész lomtalanítással nem az a célom, hogy kiírhassam valahova, (mondjuk egy blogra? ;), hogy nekem összesen 200, 300, 500, mindegy hány tárgy van a birtokomban és hogy milyen kevéskével is el lehet éldegélni (pedig elvileg lehet...). A cél az, hogy olyan és csak olyan dolgokat birtokoljak, amiket igazán szeretek, vagy igazán hasznosak számomra, értéket képviselnek az életemben.

Az elmúlt hónapokban sokmindentől megváltam, ami nem szemét, de számomra már nem jelentett semmit sem. Tényleg egészen kevés dolgot dobtam szó szerint a szemétbe. A dolgok nagy részét elajándékoztam vagy eladományoztam. Így ezek a tárgyaim ezentúl nem feleslegesen ülnek majd egy sötét szekrényben, hanem remélem, olyan emberekhez kerülnek, akik örülnek nekik és akinek hasznosak lesznek.

És hogy mit kaptam cserébe? Több teret, nagyobb rendet, könnyebb átláthatóságot, egyszerűbb, tisztább felületeket. Máris imádom a változásokat. Alig várom, hogy a nagy lomtalanítás végére érjek és kiélvezzem a további eredményeket!

Nóra